ELSŐ FABULA

Mottó

 

A szeretet csodálatos dolog.   Egyike azon ritka dolgoknak,

amelyek nem fogynak, hanem szaporodnak, ha adunk  belőle.

 

 

 

Indián jóslat

 

AMIKOR  KIIRTOTTAD  AZ  UTOLSÓ  FÁT  ÉS  MEGMÉRGEZTED  AZ

UTOLSÓ FOLYÓT,  RÁJÖSSZ,  HOGY  A  PÉNZT  NEM  LEHET  MEGENNI.

 

 

 

Rég volt, tán igaz sem volt…

A kredenc…

Pontos születési dátumát a régmúlt homálya fedi. Lehet azonban közelíteni az időt, amikor megalkotta őt egy ügyes kezű, szépen és pontosan dolgozó asztalos a Ruhr-vidék valamelyik nagyvárosának egyik kerületében.

Az ezerkilencszázhúszas évek elején készülhetett, amikor az emberek túljutottak a század első világégésén. A gazdaság fellendülőben, bizakodás és a túlélés öröme töltötte el az embereket, és hol van még a nagy gazdasági világválság!

Egy fiatal pár örömére, az ő fészekrakásuk egyik darabjaként kezdte meg létezését. Konyhájukat díszítette, és nem elhanyagolhatóan, az edények és egyéb konyhai eszközök tárolását szolgálta. Igazán remek darab volt, alul két terebélyes ajtóval, belül jókora polcokkal, a két ajtó közötti részben pedig négy, egymás alatti, tágas fiókkal. Hanem, villogó fehér színén kívül, a szépségét a fölső, vitrines rész adta. Ennek csillogó üvegből kirakott kerekded formája, a tolóüvegek, a teljes átláthatóság szinte légiessé tették ezt a méretes bútort.

Eltelt néhány év, és egy fiúcska maszatos keze is nyomokat hagyott kredencünk testén, de alapjában véve jó dolga volt, megbecsülték és ápolták is rendszeresen. Szóval szép és fiatalos maradt.

Aztán megint háború tört ki, a század második legnagyobb szörnyűsége. A világ kifordult önmagából. A szépséges bútor gazdái is menekültek, de még szerencsések voltak, holmijaik nagy részét – köztük a kredencet is – magukkal tudták vinni egy másik országba, hogy ott telepedjenek le. A kredencet szépen lapokra szedték, az üvegcsíkokat és üveglapokat puha rongyokba göngyölték, így került vasútra. Csodák csodájára, egy darabja sem tört össze, érkezés után összerakták, olyan lett, mintha új lenne. Csillogott-villogott új helyén kombinált szekrényünk, mert ebben az országban így hívták az ilyen formájú bútort, igaz azok nem festettek, politúrozottak voltak.

Szekrényünk azonban fehéren is szép volt, és talán boldog is, mindaddig, míg gazdasszonya túl korán és túl fiatalon megbetegedett és maghalt, néhány évvel élte csak túl a háború végét.

A kredenc árván maradt, akár az a valamikori kicsi fiú is, aki fiatal feleségével az új tulajdonos lett. A konyhaszekrény az ő első lakásukba költözött, egy szép, de kicsi ház pici konyhájába, épp csak elfért. Gazdái megbecsülték, ápolták, vitrinét szépen kitöltötték a szüleiktől örökölt porcelánnal, kredencünk tehát ragyogott és szolgálta immár a második fiatal párt.

A házaspár pici lányukkal másik helyre költözött. A lakás szoba-konyhás volt, de tartozott hozzá „kiskonyha” és külön angol WC, utóbbi szerencsés ritkaságnak számított azon a környéken. A kredenc a tiszta konyhában kapott helyet, ahol csak kályha adott meleget, a „kiskonyhában” főztek. A kedvenc bútor továbbra is szép volt, habár már túljutott harmincadik évén is. Csillogtak a porcelánok a vitrinjében, gazdái kímélték, szerették. Már nem konyhai eszközöket tárolt, hanem finom, puha fonalakat, mivel új gazdasszonya szeretett és tudott kötni, de helye volt a kicsi lány tanszereinek, rajzoknak, miegymásnak.

Teltek az évek, kredencünk felett is múlt az idő, de meg sem látszott rajta. Annál inkább a lakáson, mivel a szénfejtés a házak alatt is folyt, a falak jócskán megrepedtek, helyenként ki lehetett látni az utcára. Szerencsére, már megkezdődött sok új lakás építése, a család is kapott közülük egyet az új városrészben. Megindult a költözködés, és a családnak kedves bútor is helyet kapott az új otthonban. Kissé ugyan már megkopott, túljutott a negyvenedik évén, de gazdasszonya átfestette. A jó hír kredencünk számára az volt, hogy – bár a modern lakásba konyhabútort is beépítettek, a konyha tágas, tehát jól elfért benne – továbbra is az eddigi feladatot kell teljesítenie.

A család élte mindennapjait, a vitrines szekrény nem különben, nyugodtan teltek az évek. A kicsi lány is felnőtt, párt választott, persze lakás nem könnyen került. Először a fiú szüleinél laktak, majd sikerült egy átmeneti lakást kapni. Na hol? Azon a környéken, ahonnan a lány a szüleivel korábban elköltözött.

A szoba-konyhás lakásba szükség volt egy konyhaszekrényre.

Így hát megkapták ajándékba a kredencet. Kedvenc bútorunk már igen kopott volt, de jó karban, ezért megérdemelte egy szakember munkáját, hát festő újította fel. Félszázéves kredencünk megint a régi fényben ragyogott, immár a harmadik fiatal pár örült neki. Ők is szerették és becsülték, de hamarosan korszerű, új otthonra leltek. A lakás mindössze harmincöt négyzetméterével, azon belül egy négy négyzetméteres főzőhelységgel kellett kiegyezniük. Ezzel is boldogan beérték, de a kredencet nem vihették magukkal.

A régi kedvencnek megfelelő helyet kellett találni. Fájó szívvel, de eladták egy jóravalónak látszó új tulajdonosnak, akinek pont ilyenre volt szüksége.

Sok év telt el azóta, de remélem – mert, hogy az a kicsi lány én voltam – még sokáig szolgált kredencünk tovább.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!